Szeressétek a vizet

Jött és elment az árvíz és mi a saját vállunkat lapogatjuk, hogy milyen ügyesen sikerült elkergetnünk. Valóban, ez a történet egyetlen elbeszélési módja, vagy netán a vas bűne által megmételyezve, globálkonzumista véleményterroristák által széthazudva látjuk így? Gondoljuk csak meg, akár már a hétvégén is meleg lesz, melegben meg mi esik jobban, mint egy pohár víz? Akkor azonban az a víz már nem lesz itt, mert vasgátakkal kergettük ki az országból, embertelen technológiánk bűvkörében elkábulva. Sőt, megtörténhet, hogy a víz, ami igazából a Világszellem egy manifesztációja, megsértődik és vissza se jön.

Testünk 70%-a, a sörital több, mint 90%-a áll vízből. Folytathatnám a sort a malacpörivel vagy a szakrálkenyérrel, mind-mind tele van vízzel. Tudta ezt a szakrális létét a maga teljességében megélő szakrállétmód-ember és ahelyett, hogy a vizet elkergette volna, magához engedte. Nem próbálta útját állni a Világszellem áradásának, hanem ha jött a víz, akkor azt kellett szeretni. Az csak a csodagépei hamis biztonságérzetében magát elringató, szakralitástól, Világszellemtől, ökosámánizmustól elrugaszkodó vasember önbecsapása, hogy ha a vizet nem akarnánk a nappalinkban, akkor az csak úgy kirekeszthető. Ezért az elbizakodottságért drágán kell megfizetnünk, hatalmas árvízekkel, sáskajárással, háromnapos sötétséggel, elsőszülöttek halálával. Lám, az árvíz már itt is van.

Egy új világrend keretében egy új létmódot kell kialakítanunk a vízzel, a szeretet jegyében. Szeretnünk kell a vizet, legalábbis azoknak, akik a víz környékén laknak. Meg kell érteniük, hogy a víz időnként úszni akar és ha úszni akar, akkor a szakrális elődeink által fokoknak nevezett csatornákkal egyszerűen oda kell engedni az emberek közé, hadd élvezzék egymás közelségét. Meg kell változtatni a társadalom gondolkozását a vízzel kapcsolatban.

Nekem erre mondjuk nincs szükségem, mert a hegyen lakom.